hogyan...
Bírom ezt! Új bejegyzés. Hát rám aztán tényleg igaz. Néha.... nagyon néha jövök. Még azon is gondolkodnom kell mi a jelszavam! Egyszerű a képlet: nincs időm és hülye vagyok. Pedig nagy szükségem lenne, arra, hogy kiírjam magamból ami van. Csak gyűlik és csak egyre jobban utálom.
Már megint nem tudom hol kéne kezdenem. Amikor ide jövök, akkor vagy nagyon üres a fejem és szinte rá nem érő időmet ütöm el, vagy rohadtúl televan az elmúlt évek gyötrelmeitől a jelen szarságig.
Elnézést nem találtam rá jobb szót.
Szóval az előző évtől kezdve körülöttem minen hanyatlik. Én is. Sodor az ár. Év végén a magzatunk elvesztése, új helyre költözésem, régi munkám ott hagyása, új keresése, beilleszkedés, anyám sírásai és nővérem válása hosszú a sor és kimeríthetetlen...
Elfelejtek néha mosolyogni. A családom szép lassan széthullik. Az imádott páromtól -akaratunk ellenére- (de valahogy) úgy érzem távolodunk. Nem látom nem érinthetem .... lopott percek.
Mit csinálok? Mire gondolok? Hogyan élek? Kivel beszélek?
Egyeszerű kérdések mégis most nem könnyű ezekre még saját magamnak se felelni. Azon kapom néha magam, hogy furcsa dolgokat művelek. Nem tudom ez dac vagy csak az idegösszeroppanás jelei. De vajon tudja e magárol az illető, hogy idegösszeroppanást készül épp kapni. Úgy értem tudatánál van e az ember annak, hogy valami nem normális dolog van vele? Nem tudom. Hogy ép eszű vagyok e?? Családom szerint nem nagyon. Pedig csak próbálok valahogy túlélni, csakhogy ezt nem látják!
Most kedvem van írni, úgy hogy ez egy hosszú történet lesz.
Szóval hol is kezdjem??
Eltellik lassan egy év, hogy megtudtam az első gyermekemet várom... aztán .... a műtét az orvos hozzá állása, a családi fogadtatás. Nagyon úgy nézett ki ez a dolog, hogy ennek a gyereknek senki nem igazán örül. Őszintén bevallom én se. Féltem ennyi. És tudom, hogy nem vagyok egyedül. Minden anya vagy annak készülő nő átéli ezt: Mit kell csinálnom??
Tanácstalan voltam, épp a munkám készültem otthagyni, hogy Kedvessel összeköltözzem. Már fölmondtam mikor kiderült. Itt nincs ott meg már nincs munkám. Albérletbe gyereket szülni 37 nm-re??? Beszartam belegondolni. Mi lesz így velünk??Aztán kezdtem feloldódni, hogy lesz, ami lesz. Van elég gyerek a családba, míg pici nem lesznek gondok. Csak ha nagyobb lesz és divatolni kezd, és kialakulni a saját egyénisége. Aztán még is gyötört a kétség, hogy nem költözöm és megpróbálom magam visszamagyarázni a főnökömnél. Úgy is táppénzre megyek majd és hogy odahozhatja miattam a feleségét, úgy is a picivel otthon leszek....Nem! Nem, mert a felesége is közalkalmazotti munkakörből jönne át és hát, ha helyettesnek veszi fel azt csak ideiglenes szerződéssel teheti meg én meg már úgy is felmondtam mit akartok!! Persze ... a felesége elesett volna a 25 éves jubilleumi jutalomtól, ha nem áthejezéssel kerül át.
Szemét dolgok ezek.
Kibuktam. Kétségbe estem. Féltem. Mindenki így érzett volna. Egy éve próbálkoztunk távkapcsolatból, hétvégi szerelemből összehozni a babát.
Nem sok sikerrel. A baba eldöntötte a kérdést. Nem akart így világra jönni. Elfogadtam, megértettem. Csak az orvos közönyét nem, aki elöszőr kéthetenként rendelt be majd hetenkét, míg nem nem engedett hazajönni. Aztán mint aki jól végezte dolgát műtét utáni más nap kidobott a kórházból mindenféle megvizsgálás nélkül. Tudom hogy kötelező, mert mellettem volt egy kis hölgy aki egészségügyi dolgozó volt és ő is épp az orvosát várta, hogy vizsgálat után hazaengedje. Altatás nélküli műtéttel nem megfelelő kitágulással.... szóval megszenvedtem, megfizettem a félelmeimért... És még tartotta volna a markát!! És ha belegondolok, hogy a nővérm javasolta a dokit....
Regényt írhatnék.... folyt köv a következőkben.....
