Néha...
Egész életünk folyamán döntéseket hozunk. vagy jó vagy rosz döntéseket. van úgy, hogy megbánjuk, van hogy megveregetnénk a vállunkat - "Ezt jól csináltam".
Néha nem tudom jó döntés volt-e eljönni otthonról?
Nem bántam meg. Szeretem ezt a kerületet, szeretek itt lakni, szeretem még ez a nyavajás kis lakást is amiért vagyonokat fizetünk ki havonta. Nem tudom... Élvezem az önállóságot!
Ugyan akkor nap mint nap messzebb és messzebb kerülök a barátaimól akiket imádok. Hiányoznak. Itt nincsenek igazából. Munkatársak vannak mindegyik srác. Egyik másik szegény még annyira naiv gyerek, pedig felnőtt és két gyerekes elvált nő a barátnője. Irinylem az együgyüségéért! Ő talán boldogabb.
Felhívtam valamelyik nap a legjobb barátnőmet. Kérdezgettem a családról, az mondja a "pici" lánya a válláig ér...7 évesen!!! Lementem hídba. Ebből is látszik milyen rég nem találkoztam vele. Van egy volt osztálytársa ugyan, itt a városban, de valahogy soha nem jön össze az időpontegyeztetés. Meg hát nem is olyan. Beszélünk a mostról, hogy simint, de elmarad a beszélgetésben az átfedés a múlttal.
Múlt héten hazamentem. Felhívtam egy másik barátnőmet aki anno szintén osztálytárs volt. Elmentünk fagyizni. Na tök jó volt, sétálni az ismerős utcákon. Belémivódott az én kis városom. Még mindig tudom hogy merre kell menni, hogy melyik utca egyirányú, hogy hol vannak a legjobb kajáldák és fagyizók. Háá. Míg otthon dolgoztam a csajokkal mindig jártunk cappuccino-zni. Szerintem a város és környéke összes helyén,megfordultunk ahol szolgáltak ezzel a kesernyés habos csodával.
Szerettem ezeket az esteket. Csak hát valami megromlott. Nem értettünk egyet az egyik csaj ledér hozzáállását a férfiakhoz, a másik kedves barátnőm, lebabázott... így valahogy elmaradtak a mi kis csavargós közös estéink.
Hiányzik.
Most jöttem rá milyen kevés épségben maradt kapcsolatom van. Sokat vesztettem.
A munkám egy nagy határ tágyalé, a drága főnököm keseríti az életem. Nem hogy NŐ számba nem vesz, de emberszámba se. Hiába csinálok bármit a munkámba állandóan kivetnivalót talál. Ha ötlettel állok elő konzulát másokkal és miután ez megtette jól lefitymálja hogy mit pofázok. Ha szólok valamiért mindha ott se lennék, át néz rajtam, ha más szól neki ugyanazért, elgondolkodik a dolgon de igazábol nagy ívbe magasról tojik rá.
Utálom az egészet. A régi munkahelyen is egy barom volt az új, második főnököm, de ez még rajta is túl tesz. És egész álló nap vele vagyok. Alig várom a hétvégéket, na meg naponta a munkaidő végét. Lehet hogy egyedül vagyok és itthon se vár senki, de még is szívesebben vagyok itthon mint melóhelyen.
Bár csak bejönnének a terveink, úgy szeretném!
Párom végre hazajönne, nekiállhatnánk a babaprojektnek másodszor, nagy elszántsággal és bátorsággal az első veszteség után. Vennénk egy saját fészket, még ha megroggyanunk is mire kifizetjük. De mindehez még sokat kell nyelnem a nyomorék főnökömtől. Mert ha nncs az én fizetésem is... nem itt tartanánk.
Mindehez áldozatok kellenek. Sajnálom, hogy talán ez az áldozat a barátok lesznek. Remélem nem így lesz és azért még néha ők is gondolnak rám.
Örülnék otthonról egy két levélnek akár. Nem kell drága telefonra pazalni miattam. Csak egy két e-mail jól jönne, egy egy hosszabb nap után.
Az utóbbi időben semmi mást nem csináltam, csak leveleket írtam. Volt hogy egy hét is eltellett mire válszt kaptam, volt hogy nem kaptam. Aztán meg olyanok vették fel a kapcsolatot velem akiktől nem is reméltem.
Gyerekkori ismerősök. Egy két hétig eldumcsiztunk, de kifogyott a téma. Pedig jó volt.
Hát ezt teszi a távolság.
Egy kicsit megszűnik bennem talán az űr, mikor Párocskám végre hazajön. Hiányzik. Nagyon!
