Rég nem voltam!
Sokáig gyűlnek csak a gondolatok. Vannak helyzetek, hogy szívesen leírnák valamit, csak nincs rá alkalmam. Mire odakerülnék, már nem tartom fontosnak.
Kedves hazajött egy kis időre, de sajnos vissza is kellett mennie. Legalább a húsvétot együtt töltöttük.
Utaztunk ide is oda is. Ő szüleihez, az én szüleimhez. Ez így megy minden ünnepkor. Egy bajom van, sosincs itthon családi ünnepekkor.
Nem jöhet. Megértem, csak valahogy még is fáj. Névnapomkor utazott el, nem lesz itthon a szülinapomon, az anyja szülinapján az én anyám szülinapján, a szüleim 40. házassági évfordulján. Mind ezek kis apróságok másnak... de nem egy ekkora családban. Ilyenkor látjuk egymás, ilyenkor töltünk el egymással egy kevés időt odafigyelve. És én mindig ott állok egyedül. Hiányzik a másik fél belőlem. Messze van!!
Ma csupán háromszor hívtam fel, hogy haljam a hangját. Gyönyörű idő van és (tavasz lánya) én kikivánkozom a gyönyörű időbe, de egyedül még élni sincs kedvem, nem hogy kimozduljak.
Tegnap ugyan elvoltam egész nap, de csak külső szemlélő vagyok. nem érzem a dolgokat... félember.
Nem gondoltatam volna soha, hogy lehet emberhez ennyire ragaszkodni, valakit ennyire szeretni. Most már tudom... lehet.
Mindegy ez az én keresztem.
Találtam egy új elfoglaltságot egy ismeretlen ismerősnek köszönhetően.
Kaptam egy idegen embertől -persze úgy hogy egy harmadik felet mindketten ismerünk- egy meghívót egy ismerős kereső oldalra (nem akarom reklámozni úgy is mindenki tudja miről beszélek).
Találtam rengeteg embert akikről évekig semmit nem hallottam. Tanárokat, régi osztálytársakat, lakótelepi ismerősöket. Csomó emlékkel. Mikor pl éjjfélig ping-pongoztunk egyik nyáron... közvilágításnál. Ma már a lakótelepünket "korszerűsítették" Szerintem nem túl jól. A kicsiknek van lehetőségük: mászóka, csúszda, hinta, de a kamaszokat kizárták teljesen. Majd neki állnak drogozni unalmukban.
Lebontották a ping-pong asztalt, amin annak idején annyit játszottunk, ücsörögtünk, bandáztunk, úgy hogy a szülők is nyugodtak lehettek, hiszen csak ki kellett nézni az ablakon, hogy megvagyunk.
Lebontották a régi nyikorgós hintát, amire annyi reggelen ébredtem, unokáikat hintáztató nagypapák és nagymamák révén.
Bezárták a helyeket sorban ahová régen jártunk szórakozni. Újjak nyíltak helyettük. Szűkek, büdösek, még zajosabbak. Az átlag életkor 12-17.
Mi még annó, a "GÖMB"-ben ültünk esténként és dumcsiztunk, szerelmek szővődtek, és estek szét. Gömb= gömgöt formáló beton készítmény, benne két soros beton ülőhellyel, a tetejére fel lehetett mászni és ott ücsörögni, mint kiskakas a szemétdombon.
Emlékszem, ültem a tetején, míg a bátyám, meg a legjobb barátja tengóztak a mellette lévő kialakított tengópáján.
De régen volt... igaz se volt.
Rohan az idő. Magamon nem is veszem észre, csak érzem, de ha ránézek az unoka húgaimra, öcséimre... hatalmasok, kamaszok, pedig dajkáltam a seggüket eleget.
Pedig én is öregszem. Erőteljesen. Nem nő már úgy a hajam, nem olyan feszes már a bőrőm, pedig jó lenne, ha egy kicsit még megtartaná rugalmasságát, le akarok fogyni, de nem akarok úgy kinézni, mit egy masztif kutya. Már csak az akarat erő hiányzik belőlem, na meg az elszántság. De majd az is meglesz, mikor reggelente ott állok majd, hogy nincs egy rongyom amit felvegyek, mert mindent kihíztam a télen felszedett többlettel.
Na legyen most ez a végszó! Lefogyok, ha beledöglök is!! Csak kár hogy a párom így is szeret... Ha cseszegetne egy kicsit legalább...Könnyebb lenne az elhatározást nem csak elgondolni, hanem meg is valósítani..
