Nehéz döntés
Sokáig filozofáltunk mennyire szar is a helyzet amibe Kedves volt az előző munkahelyen. Soha nem kapta meg a szerződés szerinti kialkudott bért, a három havi prémiumokat, a projektek után... és még sorolhatná az ember.
Miért nem fordultunk bíróságra??
Egyszerű a válasz.
Nem akartunk évekig pereskedni egy nagy cég ellen egymagunk.
A másik kérdés ami felmerülhet, miért várt kedves eddig a lépéssel. Nem úgy álltunk soha, hogy azt érezzük na itt a pillanat. Mivel kitűnő szakember nem is volt kérdéses, hogy azonnal bárhová felvennék.
Így is történt! Az első elhatározás, és pályázatbeadás után azonnal eldőlt a sorsa.
Újabb nagy cég újabb nagy csapdákkal, de több lóvé és a szakmáját gyakorolhatja. Talán egyszer eljutunk arra a pontra, hogy azt csinálja mindkettőnk, amit szeretne. Bár erre azt hiszem szüleimet, nagyszüleimet, Ő szüleit elnézve, kevéske esély van!
Szóval a nehéz döntés: Egy-két szarrágó "vezér nyaló" miatt (akik mellesleg ott vágnak alád, ahol csak egy tűfelynyi résrt találnak rajtad) otthagyni egy jó kis csapatot. Előről kezdeni, és ráadásul külföldön betanulni fél évig.
Irónikus!
Én felköltözöm, hogy vele legyek, mire elhelyeszkedem és beilleszkedem, Ő elmegy, és nekem nincs most meg az a lehetőségem (képzettlenségem, és anyagi okok révén) hogy utánna menjek.
Bűntudata volt. Mondta, mutatta. Egy hétig Ő sírt mielőtt elment, én a csomagolás alatt kezdtem kikészülni, és mire felszállt a gépe, nem voltam észnél.
Fizikailag fájt az első hét. Mindha ketté szakítottak volna. Üres ágyban aludni, üres lakásban ébredni, üres lakásba hazaérni.
Hiányzik a hangja, a mozdulatai, a mondatai, az illata, a jelenléte. Ő maga.
Az ahogy hozzám bújik, átölel, bohóckodik velem. Az amikor nyűgös és morgós és az amikor bújós kiscica.
Minden!
Hiányzik a biztonságérzet amit sugároz!
