Van az úgy néha...
Most egy jó darabig búcsút veszek. Van az úgy hogy az embernek mennie kell!
Most pillanatnyilag azért mert két hétre szabira megyek, utánna leszek még egy kicsit, de nem sokáig. Elrendezem a dolgaim, hogy tiszta, rendes munkát hagyjak magam mögött, azán teljesen eltűnök a színről.
Elég lett mindenből.
Főnökből, kollégákból, szülőkből, családból, helyből... Mindenből.
Nem várok semmi jót. Tudom rohadt kemény és rohadt nehéz lesz. Most tudom még annál is nehezebb mint ahogy most elképzelem, de mennem kell. Nem bírom tovább. Elég volt.
Elég volt a megalázásból melóhelyen. Már a közvetlen kollégáktól sem kapok mást szemrehányáson kívűl, olyan dolgokért, amit nem hiszem hogy előzményeit tekintve "fair" dologkként vágnak a fejemhez.
Nem baj! Jó lesz nekik nélkülem is!!! Tudni kell mikor kell elmenni.
Aztán anyámékkal (illetve másik nénjém szarkeverése révén létrejött) a balhé, sem tett jót a kapcsolatunknak.
Apukámat sajnálom. A szívem vérzik belül itthagyni. Még az is rázúdul, amit eddig anyám velem csináltatott meg. Szegény ő szeret már (66 évesen) pihenni. Anyámnak meg rendszerint mehetnéke van. Most azt érzem kapaszkodnak belém. Mindent megtesznek (csak túl későn) hogy maradjak.
Most pont kapóra jön melóhelyen is a szarakodás. Ez megadja a kezdő löketet. Belefáradtam, hogy mindenki a jó kislányt lássa bennem. Szeretném végre önmagam megtalálni és nem másoknak megfelelni. Ha ez úgy lehetséges, hogy el kell menni, akkor elmegyek. Lassan, de biztosan kezdem taposni a harmadik x-et nincs mire várni.
Nincs családom, nem lesz munkám, de bizakodó vagyok. Elkezdek megint tanulni. Végre azzal leszek együtt aki szeret, imád, tisztel, becsül engem, bízik bennem, a többit meg meglátjuk... Hozza a sors magával....
Ez volt egyenlőre az utolsó írás. Remélem még jövök.
Pá!!!
